Alföldi fészekben lakni nem jelenti egyértelműen azt, hogy itt mindenkinek óriási kertje van, ahol reggelente madárcsicsergés ébreszt és a házunk előtt minden évben megjelenik a gólya. Sajnos vagy szerencsére nem budapesti kiváltság a panellakás, amit volt alkalmunk évtizedeken át tesztelni. Azt kell mondanom, van az téma, ami soha az életben nem fog hiányozni a paneléletből.
A tér hiánya
Megvan az a kép, amikor már csak ösvényeken közlekedsz a lakásban? Ha le akarod venni a turmixgépet, előbb transzformers-ként át kell alakulnod egy csinos kis targoncává, ami lepakolja a három kartondobozt, amiről kettőből tudod, hogy mit tartalmaz, a harmadikról csak sejted, de ezt a férjednek sosem árulnád el. Mivel ezek amúgy nem férnek el a konyhában, gyorsan átgondolod, hogy két lehetőséged van: visszatenni a polcra, hogy aztán újra le kelljen venned, amikor végeztél a turmixolással és elpakolnál, vagy ideiglenes helyet keresel neki erre az időre.
Mivel nem vagy a dupla munka híve (van abból így is elég, minek még indigózni?), lerakod az étkezőasztal alá. Rá már nem fér, mert ott játszanak a gyerekek, és az 500 darabos kirakóhoz senki emberfia nem nyúlhat, amíg el nem készül, vagyis megközelítőleg 2-4 hétig.
Szóval megturmixolod a turmixolnivalót, és közben arra gondolsz, miért nem tartod inkább a pulton azt a nyamvadt gépet, ha amúgy is kétnaponta elő kell venni. A választ persze tudod, de azért besegítek: azért, mert a konyhapultod azon része, ami nem mosogató, tűzhely vagy szárítóterület, pontosan 60*75 cm, tehát egy nagyobb pizzát még ki tudsz rajta nyújtani, de a tepsit már csak a tűzhelyen tudod elhelyezni. Persze ha nincs rajta épp semmi.
Ebben a folyamatos életnagyságú labirintusos-kirakós játékban előbb-utóbb eljön a mariekondózás ideje. Akik panelban élnek, nem lepődnek meg rajta, ha azt mondom, én ezt már a kilencvenes években, amikor még mindenki táncolt, megcsináltam minden nagytakarítás alkalmával, csak annyi a változás, hogy most már neve is lett.
Azóta, hogy nem egy zsebkendőnyi területen lakunk, ez egy fokkal könnyebb, de ha valaki szólt volna a gyerekek születése előtt, hogy ennyi holmival járnak… mondjuk nem változtatott volna semmin, de most nagyon okos embernek tartanám.
A szomszédok…
Na, nem mintha mizantróp lennék, nem vagyok az (nagyon), de még a legsimulékonyabb természetű embernek is nehéz néha, hogy kétszáz emberrel kell megosztania a házát.
Ott van például a sietős napokon beszélgetni vágyó szomszéd néni, akitől csak annyit kérdeztél, hogy hányadik emeletre megy, de ismered az egész életét, tudod a lánya barátnője kutyája állatorvosának a nevét, telefonszámát, vércsoportját is, és ha belgyógyász lennél, pontos diagnózist adhatnál egy közös liftezés után, annyit beszél magáról.
Vagy a lakását felújító fiatal pár, akikhez heteken keresztül újabb és újabb mesterek jönnek, mert hol a falat verik szét, hol a vezetékeket cseréltetik ki, vagy épp a régi kádat törik darabokra, hogy le lehessen vinni valahogy. Majd amikor azt hiszed, hogy vége ennek az egész őrületnek, akkor beköltöznek, pakolnak egész hétvégén, nem lehet használni tőlük a liftet, és kiderül, hogy nem egy, hanem rögtön két gyerekkel érkeznek, akik valamiért rá vannak kattanva a mentős/tűzoltós játékokra és mindenre, ami zenél és hangos. Na, ők is idegesítőek. Ja, nem, bocsi, ezek mi vagyunk. Tündériek.
Nem rosszabb egyébként az a házaspár se, akik alattad laknak és nem tudni, miért, de menetrendszerűen minden szombat este összevesznek. A szavakat nem érted, bár ha akarnád, csak egy kicsit kéne figyelni hozzá. Azt már annál inkább érted, amikor némi idő elteltével ütemes nyikorgás és kopogás hallatszik a hálószobájukból. Érdekes módon ezt a felsőszomszéd irányából sose hallod, de eszedbe jut, hogy vajon mit hallhat ő a ti hálószobátokból. Persze legközelebb a liftben nem mersz ránézni és bokáig pirulsz.
A játszótér
Aki szeret a játszótéren ismerkedni, csevegni, piknikezni, annak ez nagy újdonság lesz, de van az a típusú anyuka és apuka, aki bizony minden egyes nap komoly harcot vív magával azért, hogy elvigye a gyerekét valamelyik közeli játszótérre.
A játszótérre nem vihetsz munkát (telefont, laptopot), mert egyből arra gondolsz, hogy mit gondolnak rólad, hogy még itt is a kütyüket nyomkodod. Ha kerted van, nyugodt szívvel ülsz ki és küldesz el pár sürgős e-mailt, amíg a gyerekek homoksütit sütnek neked és minden zölddel megpakolják, amit a kertben találnak. Különösen örülsz, ha ez azt jelenti, hogy a gazt szedik ki a fűből. Kevésbé, ha a legszebb virágaidat. De még így is jobb, mint a játszin ácsorogni, ahol se teendőd, se társaságod. Ha a gyereked olyan típus, hogy igazából nem vágyik rá, hogy ott állj mellette a mászókánál, mert remekül le tud esni egyedül is, még jobban unatkozol.
A játszira nem viszel nasit, vagy ha igen, akkor kettő helyett hat adagot pakolsz, mert nincs szíved hozzá, hogy ne kínáld meg a kis ácsingózókat, akik megkívánják a bármit, tulajdonképpen a brokkolis cukkinigolyót is megennék spenóttal, ha azt vinnéd le. Egyszer ki kéne próbálni, hogy tökfőzelékkel megyünk a játszira. Vagy megennék, vagy nagyon hamar el tudnánk indulni haza. Win-win.
A játszira kivitt játék mindenkié, ezért külön konfliktust jelent, hogy induláskor nemcsak a saját gyerekedet bántod meg, hanem az összes többit is. Mire összeszeded a lurkókat, az összes lapátot, vödröt és bicajt is, amivel épp a többiek játszanak, eltelik fél óra. A gyerekek bőgnek, sajnálod is mindet egytől egyig, és ezért néha arra gondolsz, ott rohadjon meg a rózsaszín szita, te ki nem veszed a kis másfél éves totyogó kezéből, aki úgy sír érte, mintha az anyukáját akarnád a táskádba rakni és elvinni. Persze otthon a tieid egyből a rózsaszín szitát keresik.
+ egy ráadás: az ablakok
Semmi baj a paneles ablakokkal, főleg, amelyik ki lett cserélve a hetvenes évek óta legalább egyszer, de évtizedekig zavart, hogy nincs a fürdőszobán és a wc-n ablak, így nemcsak hogy a nap nem süt be soha, mint a börtön ablakába, de a szellőztetés egyszerűen lehetetlen. Hogy ki volt az, aki ezt az elrendezést kitalálta, nem tudom, de biztos nem gondolt bele, hogy ez mennyire egészségtelen.
És aki élt már egy-másfél szobás lakásban, ahol összesen két-három ablak van, ráadásul mind ugyanazon az oldalon, az tudja, hogy nem lehet huzatot csinálni. Nyáron ez egyenesen élhetetlenné teszi a helyet, és csak az az egy megoldás létezik, hogy kinyitod az ablakokat, és a vele átellenben lévő bejárati ajtót is, majd az ágytakaró lebegtetésével siettetnéd, hogy megmozduljon végre a két hete beszorult levegő.
Itt pedig visszakanyarodunk a második ponthoz, mert amint kinyílik az ajtó, biztosan megjelenik a házmester, a szomszéd néni (nem a produkciós iroda). Vagy egyszerűen csak azt veszed észre, hogy a folyosó végén lakó tetovált srác kopogtat félve az ajtófélfán, hogy bejöhessen a kutyájáért – mivel ő is épp a te módszereddel szellőztet – és az eb véletlenül beszaladt a konyhádba, ahol az asztalon hagyott reggelimaradékot pusztítja éppen el.
Végigolvastad? Egy hős vagy!
A Facebook-oldal lájkolásával vagy a cikk megosztásával pedig egyenesen szuperhős leszel a szememben!
Köszönöm szépen!
Kommentek